Az egyik kolléga jelezte 10 hó elején, hogy 2019 januártól Franciaországban fog tovább dolgozni, ezért a munkaviszonyát meg szeretné szüntetni nálam. Közölte, hogy év végéig marad, januártól viszont ne számítsak a munkájára. Kis szomorúsággal és kis boldogsággal is fogadtam a hírt. Örülök, hogy van bátorsága és lehetősége jobb fizetés reményében útra kelni, de egyúttal szomorú is vagyok, mert egy ügyes kollégát kell pótolnom. A hír hallatán azonnal fel is adtam álláshirdetést, ezzel nem is volt baj, mert jó előre szólt. Úgy voltam vele, van két hónapom, hogy kiválasszam a legmegfelelőbb jelöltet a megüresedett pozícióra.
11 hó elején közölte, hogy mégsem megy és biztosított róla, hogy nem is fog. Kicsit sajnálkoztam, de őszintén szólva örültem is, mert megoldódott egy probléma. Le is állítottam a hirdetést, illetve azokat, akik jelentkeztek, de nem voltak első blikkre megfelelők, kiértesítettem, hogy a pozíció „betelt”.
Alig telt el egy hét, amikor a kolléga bejött az irodámba, ez egy csütörtöki nap volt és közölte, hogy kapott egy lehetőséget ismét, és neki már vasárnap utaznia kell. Sokkolt a hírrel…
Egy munkaadót az ilyen és ehhez hasonló események formálják igazán. Ettől „szemetülünk el”. Nem hibáztatom, hisz neki ott a „nagy lehetőség”. Megértem, hogy mennie kell. Tényleg. Az az egy bánatom van, hogy én maximálisan mindenben segítettem. Kötelességen túl anyagiakban, alkalmi lakásban, munkaidőben való privát ügyintézési lehetőségben (ezt ledolgozta mindig becsülettel). A megértésem mellett mégis úgy érzem, hogy be lettem csapva, és főleg cserben lettem hagyva. Elengedtem, a felmondási időtől eltekintettem, mert biztos voltam benne, ha erősködöm, akkor sem látom többet. Mindegy volt…
Átlagosan 40 munkánk van mindig folyamatban, emellett vannak még az apróságok. Minden embernek megvan, mit kell csinálnia. Ha egy ember rövid időre kiesik, azt a többi túlóráztatásával át lehet hidalni, de egy ilyen állandó kiesést nem lehet pótolni, főleg így év vége előtt nem. Év végéig négy nagy munkát kellett volna neki átadnia, ami most a többi ember nyakába szakad.
Ilyen esetben nem tudok más tenni, csak körbe telefonálni azon ügyfelek körében, akiknek még idén át kellene adnom a munkát, és megkérdezni őket arról, hogy csúszhatunk-e az átadással. Átadhatjuk e jövő év elején… ha páran (akinek egy kis kényelmetlenségen kívül semmi hátrányuk nem származik a dologból) segítenek nekem, akkor már a helyzet megoldódik. Remélem lesz ilyen.
Elmondom, hogy ez a leghálátlanabb feladat, amit egy cégvezető elvégezhet. Ráadásul ezt még ki sem oszthatom másnak, mivel ez olyan, amit nekem kell végrehajtanom. Mondhatom, hogy az ügyfelek nagy többségben támadólag reagálnak ezen kérésemre, vagy éppen érdektelenségüket fejezik ki a problémával kapcsolatban.
Igazuk van! Az én felelőségem az, hogy amit vállalunk, az el is készüljön határidőre! Ezzel nem tudok vitatkozni és nem is akarok. Amit az ember vállal, azt tartani kell! [Az én tetőfelújításom is most 3 hónapja késik és még vagy öt hónapot fog is, mert az ácsnak az átadási határidő után egy hónappal még a vállát is sikerült eltörnie motorozás közben.] Mindettől függetlenül, egy ilyen helyzet, ha nem is a szó szoros értelmében, de vis major jelenség a cég életében.
Minden kedves megrendelőmtől szeretnék türelmet kérni a fent leírt helyzet miatt. Ígérem, hogy minden erőnkkel azon leszünk, hogy minden munka a lehető legkevesebb csúszással kerüljön átadásra. Nem célom szándékosan szabotálni a munkát, hisz közös érdekünk a mielőbbi átadás-átvétel! A még át nem adott munkákban a pénzem 70%-a áll, így nyugodtan mondhatom, hogy engem éppen úgy zavar ez a helyzet, mint azokat, akik esetleg pár héttel később, vagy már csak jövőre kapják meg a vállalt munkát.
